A közelmúltban Magyarország több országgal is kötött szociális biztonságról szóló egyezményeket, amelyek célja felek közötti munkaerőmozgás elősegítése, egyben az országok közötti kiküldetésekhez kapcsolódó biztosítási kérdések rendezése. Az Indiával, illetve Ausztráliával kötött szerződéseket követően a legújabb a sorban a Magyarország és Japán közötti, szociális biztonságról szóló egyezmény, amely a 2013. évi CLII. törvénnyel került kihirdetésre.
A szociális biztonságról szóló egyezmények célja, hogy összehangolják a szerződő felek szociális biztonsági rendszereit annak érdekében, hogy az megfelelő keretet teremtsen az érintett gazdasági szereplők számára. Az Európai Unió tagjainak nem szükséges ilyen egyezményeket kötniük, hiszen az EU jogforrásai alapvetően biztosítják a személyek szabad áramlásának jogát, és szabályozzák a tagállamok közötti mozgásból eredő kérdéseket. A szociális biztonságról szóló egyezmények bilaterális jellegűek, tehát csupán két szerződő fél vállal kötelezettségeket, és biztosít kölcsönös kedvezményeket egymásnak.
Ilyen egyezmények hiányában a fogadó ország helyi jogszabályai is irányadóak, azt illetően, hogy az adott munkavállalók, kiküldöttek melyik ország biztosítására jogosultak, és mely államnak kötelesek társadalombiztosítási járulékaikat megfizetni. Magyarország esetében például a harmadik országból érkező kiküldöttek, a belépést követő két évig a kiküldő ország jogszabályainak hatáskörébe tartoznak. A két éves időszak számítása csak abban az esetben kezdődhet újra, ha az adott személy két kiküldetése között legalább három év eltelt.
A magyar-japán szociális biztonságról szóló egyezmény főszabályként úgy rendelkezik, hogy a munkavállaló biztosítási kötelezettsége annak az államnak a jogszabályaihoz igazodik, amelynek területén az illető személy a jövedelemszerző tevékenységet folytatja. Az egyezmény több esetet is felsorol, amelyek kivételt képeznek a főszabály alól, mint például a kiküldöttek, repülőgép fedélzetén foglalkoztatottak, illetve a diplomáciai missziók tagjai.
Az egyezmény értelmében a szerződő állam munkáltatója által kiküldött munkavállalók öt éves tartózkodásig tartoznak a kiküldő állam jogszabályainak hatáskörébe, mely további egy évvel meghosszabbítható a munkavállaló és munkáltató közös kérelme alapján. Ez a szabály azonban csak akkor érvényes, ha a munkavállaló nem köt, vagy csak az eredeti munkáltatóval kapcsolatban álló belföldi munkáltatóval köt további szerződést kiküldetése alatt a fogadó országban.
Az egyezmény 10. cikke lehetőséget biztosít, hogy meghatározott személyek (vagy azok egyes csoportjának) tekintetében a fenti szabályoktól eltérő kivételeket állapítsanak meg. Ehhez azonban szükséges az érintett személyek és a hozzájuk kapcsolódó munkáltatók közös kérelme, amelyet az illetékes állam hatóságai, illetve az általuk kijelölt intézmények bírálnak el.
Az egyezmény nyugdíjszámítás szempontjából irányadó rendelkezése, hogy a szerződő országok területén megszerzett biztosítási idők összeadódhatnak, amennyiben ez szükséges az öregségi és túlélő hozzátartozói ellátások megállapításához. Abban az esetben tehát, ha az érintett személyek az adott államban nem rendelkeznek kellő biztosítási idővel a nyugellátásra való jogosultság megszerzéséhez, akkor számításba vehető a másik állam területén, annak jogszabályainak megfelelően megszerzett biztosítási idő. A beszámításnak azonban feltétele, hogy az adott biztosítási idők nem vonatkozhatnak azonos időszakra.
